Áldozat

"Ahogy az alak közelebb ér, látjuk, hogy tényleg egy fiú az, olyan korú lehet, mint én, talán kicsit idősebb, és hihetetlen gyorsasággal fut, a feje furcsán rángatózik. Egészen a kapuig szalad, majd megáll, és értetlenül néz fel ránk. Sötét a haja, és apró a szeme. Széles vigyor jelenik meg az ajkán, bár Conn fenygetően ordít rá, hogy dárdát dobat a szívén keresztül, ha nem közli, mi járatban van. A kapu előtt a fiú lekuporodik a földre, letép egy virágot, és azzal játszik.
   Conn dühösen néz rá, össze van zavarodva.
   - Egy félnótás - dünnyögi.
   - Lehet, hogy csapda - morogja Tiernan.
   - A démonok nem élő embert küldenek csapda gyanánt - ellenkezik Conn.
   - Láthattad, milyen gyorsan szaladt - mondja Tiernan. - Nem tűnik fáradtnak. Még csak nem is izzad. Talán nem élő ember.
   - Bec - szól hozzám Conn. - Érzel-e valamit?
   Lehunyom a szemem és a fiúra koncentrálok. A démonokat könnyű megkülönböztetni az emberektől. A saját világuk energiája veszi őket körbe, és a gyermek körül is ilyenfajta aurát érzek. Ám mielőtt szólhatnék Conn-nak, valami különös dolog történik. Változást érzek  fiún. Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy más lett a fény körülötte. Mintha sűrű páraoszlopon át nézném. Pislogok, és észreveszem, hogy a fiú eltűnt. Helyette a saját anyámra meresztem a szemem.
   Nem lehet tévedés. Annyiszor láttam már őt tökéletes emlékeimben. Ugyanolyan, mint aznap, amikor életet adott nekem, aznap, amikor meghalt. Kimerült, ösztövér, karikás a szeme, ruhája vértől szennyezett. De a tekintetéből süt a szeretet - a szeretet énirántam.
   Ahogy bámulok, a csodálkozástól dermedten, minden félelem nélkül, anyám nyugat felé mutat, miközben egyenesen a szemembe néz. Mond valamit, de a szavak nem jutnak el hozzám. Összeráncolja a homlokát, és hosszú ujjával nyugat felé bök. Újra szólna, de ekkor a pára eloszlik. Megremeg. Pislogok. És hirtelen újra a fiút látom, aki még mindig a virággal játszadozik."

"Nem látunk démont. Embert sem. Csak néhány csirkét és tömérdek vért. Miközben mi gyanakodva állunk a kaputól pár lépésnyire, Gyorsanfut nevetve a csirkéket kezdi kergetni. Azok sivítva, szárnyukat csapkodva menekülnek. Amilyen gyors, könnyedén elkaphatná őket, de csak játszik velük.
   - Vajon mindenki meghalt? - kérdi Orna, összeszűkült szemmel, a friss vér szaga facsarja az orrát.
   - Hacsak nem bújnak meg valahol - dörmögi Goll.
   - Nézzük meg a kunyhókat! - javasolja Fiachna.
   - Jó. - Goll Ronanra, Fiachnára, Connlára és rám mutat. - Ti négyen jobbra mentek. Mi, többiek, balra. Középen találkuozunk, ha tiszta a levegő.
   - Na és Gyorsanfut? - kérdem.
   Goll a csirkéket hajkurászó fiúra néz.
   - Úgysem vennénk hasznát.
   Sietve szétválunk, aggódunk a hamarosan lenyugvó nap láttán. Lassan eljön a fomoriik ideje.
   Az első kunyhó. A falon hatalmas rések, úgyhogy könnyű belesnünk. A padlót alvadt vér borítja, de máskülönben elhagyatott. Nincs pincébe vezető csapóajtó, sem más búvóhely. Továbbmegyünk.
   A második kunyhó kisebb, mint az első. Aprócska bejárat. Nincs rés a falon. Sötét árnyak mindenütt. Bedugjuk fejünket az ajtón, szemünket szoktatva a sötéthez. Fokozatosan előtűnnek a tárgyak. Edények, egy kis asztal, egy törött szék. A padlón szőnyegek - alattuk akár egy souterrain is lehet. Belopakodunk, ronan elsőnek, én utolsónak, a zsúpmennyezetről lógó szárnyas démonok után kutata a szemem. A férfiak felhajtják a szőnyeget - semmi. Akkor sorban kijövünk. Megint én vagyok az utolsó, és már majdnem kiérek a szabadba, amikor hátborzongató suttogás hangzik fel a hátam mögött.
   - Apróóósááág...
   Megállok... megfordulok... tágra nyílik a szemem... a szívem a torkomban dobog. Belebámulok a sötétbe. Nem látok semmit, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Ki akarok rohanni az ajtón, segítségért kiáltanék, de képtelen vagyok rá. A nyelvemet nem félelem, hanem varázserő bénítja meg.
   Hosszú, rémülettel teli pillanat. Aztán karmok csapnak elő a sötétből... eltorzult arc... tűzben égő szempár... vicsorgó, durva állkapocs... a démon rámveti magát."

" Vész herceg közel suhan ahhoz a ponthoz, ahol Drust kuporog. Körülvesszük. Még sohasem voltunk ennyi ideig ilyen közel egy élő démonhoz. Gyanakvással telten vizsgálgatjuk, de az élmény kétségkívül lenyűgöző. Érzem körülötte a gyengén sistergő varázserőt, amely nagyon hasonlít ahhoz, amelyet Drust és én teremtünk varázslat közben. Az övé viszont állandó, soha nem változik.
   Végül a játszam véget ér, és Drust újrakezdi a bábukat.
   - Milyen játék ez? - kérdi Vész herceg, és hangjából mintha bánat csendülne ki.
   - Sakk - mondja Drust, és felpillant. - Tudsz játszani?
   - Nem.
   - Kár.
   - Szívesen megtanulnék.
   Drust meglepődik.
   - Szoktak a démonok emberi játékokat játszani?
   - Nem - mondja Vész herceg. - De ez érdekel. Még nem láttam ilyet. És a tábla... mágia árad belőle.
   - Nem közönséges tábla - mosolyog büszkén Drust. - A mesterem azt mondta, ez az eredeti Tábla, az Öreg Lények ajándéka. A népem évszázadokon át őrizte, és a druidák előtt is varázserejű lények viselték gondját. Sok-sok évvel ezelőtt egyik tulajdonosa egy játékot talált ki rajta, hogy elüsse az időt. Ő faragta ki az első figurákat, amelyek aztán tovább fejlődtek. Így jött létre a sakk.
   - Tehát a tábla nem a játékhoz készült? - kérdi Vész herceg.
   - Nem.
   - Mi volt az eredeti célja?
   - Senki sem tudja - von vállat Drust. - Amint észrevetted, mágikus tárgy, de még nem tudtunk rájönni a titkára.
   - Talán nekem sikerül - mondja Vész herceg.
   - Talán - bólint Drust, aztán elmosolyodik. - Egy másik alkalommal.
   - Miért nem most? - kérdi Vész herceg mohón.
   Drust szája még szélesebb mosolyra húzódik.
   - Lehetetlen. Most távoznod kell.
   - Még mit nem! - háborodik fel Vész herceg.
   - De bizony - mondja Drust. Felemeli a kezét, Vész herceg hátrafelé siklik.
   - Mi ez? - kiáltja a démonmester, de képtelen megállni.
   - Egy kisebb varázslat - kuncog Drust. - Elegem van abból, hogy követsz bennünket. Egy kis időre biztos távolban leszel."

" Mindhiába. Nincs bennem több mágia. Egy utolsó gyenge varázsra talán még futja - de másra semmiképp.
   Elönt az önsajnálat. Érzem, hogy őrület kerülget. De mindezt elfojtom, és Branre pillantok. Még mindig a kutyával játszik, de hol rám, hol a résre néz. Ő is tudja, hogy mindjárt bezárul. Tudja, hogy nem leszek képes időben odaérni. Azt is tudja, hogy amilyen gyorsan tud futni, magamra hagyhat és megmenekülhet.
   De nem teszi. Itt marad mellettem, véd a démonoktól, és velem együtt várja, hogy a rés bezáruljon és sorsunk megpecsételődjön.
   - Bran - zokogok. - El kell menned!
   Csak mosolyog.
   - Bran! Indulj!
   Újabb mosoly. Nem fog itt hagyni. Hű lesz hozzám mindvégig. Inkább hal meg velem együtt, mintsem nélkülem fusson a szabadság felé.
   Viszonzom a mosolyt.
   - Jól van - sóhajtom, és feléje nyújtom a kezem.
   Bran megfogja, azt hiszi, csupán egy érintésre vágyom. Arra nem számít, hogy erőm maradékát is átadom neki. Gyors, hevenyészett varázsige. Az elméjébe nyúlok, és egy képet rajzolok a gondolataiba a résről, arról, hogy keresztültör rajta, kiszáguld a barlangból, és vissza sem jön többé. És ekkor, mágikus hatalmam utolsó cseppjeitől áthatva, rákiáltok:
   - Gyorsan fut!
   Nekiiramodik. Fut, pedig nem akar, üvölt a meglepetéstől és a félelemtől. Végigszáguld az alagúton, átveti magát a résen, és rohan tovább, mágiám időleges foglyaként. Szomorúan intek utána, és nagyot sóhajtok. Egyedül maradtam. Valóban el vagyok átkozva."