Démontolvaj

"A szörny fenyegetően rám néz, és felém nyújtja a kezét. Látom, hogy nem két, hanem legalább négy vagy öt karja van. Húzódnék tőle. Bújnék az ágy alá. Kiáltanék segítségért. De a hang, amely pár perce szólt hozzám, nem engedi. Sebesen sugdos, nem tudom követni a szavakat. Azon veszem észre magam, hogy biztosan állok a lábamon, s lépek egyet a fénytábla és a rajta átnyomakodó szörny felé. Felemelem a jobb kezemet, s nézem, amint az ujjaim ökölbe szorulnak. Furcsa bizsergést érzek, mint amikor kienged a zsibbadás.
   A szörny megáll. Résnyire húzott szemmel, bizonytalanul körülnéz a szobámban. Aztán lassan, fokozatosan visszahúzódik a fénysíkba, mígnem végül már csak vörös szeme - a kimondhatatlan gonoszság kettős köre - bámul ki rám a kékségből. Aztán az is eltűnik, és újra egyedül vagyok a fénnyel.
   Torkomszakadtából segítségért kéne kiáltani, futva menekülni, lekucorodni a padlóra. Ám ehelyett ökölbe szorított kezem ellazul. Ott állok a kék fénytáblával szemben, s csak bámulom, mint egy friss emberi agyat kapott zombi, akibe távvezérléssel nyomják az információt. A fényfoltok rendes körülmények között átlátszóak, de ezen itt nem látok át. Ha mögé nézek, ott van a szobám fala, a fiókos szekrény, a padlón szanaszét heverő játékok és a zoknik kupaca. De ha a fényt nézem, csak a kékséget látom.
   A hang valami őrültséget mond. Mihelyt meghallom, tudom, hogy őrültség. Vitatkozni akarok vele, ráordítani, hogy hallgasson már el. De ebben a rémült és zavart állapotban nem tudok nem engedelmeskedni. Érzem, amint a lábamban megfeszülnek az izmok. Émelyítő bizonyossággal tudom, mi történik majd a következő pillanatban. Üvölteni szeretnék, hogy nem, nem akarom, de mielőtt sikolyra nyíló számból előtörhetne a hang, egy erő lépni kényszerít - előre, a szörny után, be a fénybe."

"Akkorára nő az önbizalmam, hogy feledve az imént még hányásig fokozódott félelmet, magamhoz ragadom a kezdeményezést. Odafordulok Beranabushoz, aki az ablakot próbálja összerakni, pár másodpercig figyelem a lüktető fényeket. Aztán türelmemet vesztve felnyúlok, és elpöckölök egy fényfoltot a már összeillesztett darabok felé. A folt elsiklik előlem, és becsusszan a helyére. Indítom a többit is. Nem nagy ügy. Hozzás sem kell érnem a fényekhez - az ujjaim útmutatása nyomán már meg is indulnak, súlytalanul lebegve. Gyerekjáték.
   - Mit művelsz? - förmed rám Beranabus.
   - Hamarabb meg tudom csinálni, mint te - vetem oda, s újabb fényfoltokat terelek az immár gyorsan formálódó ablakhoz.
   - Csak megzavarsz - morog Beranabus. - Hagyj békén, mert...
   - Túlságosan lassú vagy! - kiáltom. - Nem látod a fényeket. Én látom. Engedd, hogy én csináljam. Meg tudom csinálni...
   Elhallgatok. Körülöttem a fények abbahagyják a pulzálást. Egy másodpercre páni félelem fog el. Nem tudom befejezni az ablakot! Aztán rájövök, mi történt.
   - Hová akartál ablakot nyitni? - zihálom.
   Beranabus megpróbál vitába szállni velem.
   - Mondd meg! - üvöltök rá torkomszakadtából.
   Beranabus sanda pillantást vet rám.
   - Hullát kerestem - mondja.
   Visszagondolok a démonra, amely ellopta az öcsémet. Felidézem hosszú lábát, zömök testét, vaskos, szőrös ujjait. Arcát, amely félig emberi, félig kutyapofára emlékeztető. Lelógó fülét, tágra nyílt fehér szemét.
   A fényfoltok újra lüktetni kezdenek. Türelmetlenül felnyúlok, és egymás után a helyükre téve a darabokat összeállítom az ablakot. Magam sem tudom, hogyan, vagy miért megy ez nekem, de tudom, hogy igazam van. Nem voltam én bolond soha. Nem csupán a képzeletem játszott velem. Megvolt az oka annak, hogy láttam a fényeket, és most már világos, hogy mi ez az ok. Az én varázserőmmel nem lehet homokvárat vagy védőpajzsot emelni, viszont tudok ablakot nyitni más világokba!"

"- Ez lesz az egérút, ha menekülni kell - mondja éppen. A kapu félig becsukódik mögöttük, így elviselhető szintre csökken a zene dübörgése. - Ha üldözőbe vesz, szétválunk. Te mész balra, én jobbra. A szállodánál találkozunk.
   - Tudunk nála gyorsabban futni? - kérdezi a punk.
   - Attól függ. Vannak köztük lassúa, és vannak gyorsak. Ha nem tudjuk megakadályozni, hogy átjöjjön, akkor megpróbáljuk felvenni a harcot, de ha túl erős, pucolnunk kell.
   - Nem szeretek elmenekülni - mondja a punk.
   - Én sem - mordul rá az egyenruhás - , de néha nincs más lehetőség. A démonok könyörtelen fajzatok. Némelyikkel ugyan el tudnánk bánni, de vannak...
   A démonok említése óriási megkönnyebbüléssel fog el. Kirontok a kukák mögül. Az egyenruhás fickó hátrál egy lépést, öklét védekező mozdulattal maga elé kapja.
   - Nyugi - veregeti meg a vállát a punk. - Csak egy kis srác.
   Az egyenruhás a homlokát ráncolva néz rám.
   - Hát te mit csinálsz itt? Jegy nélkül akarsz belógni a koncertre? Nem fog menni. Húzz el innen, te kis...
   - Bocsánat - szakítom félbe - , de... tudom, hülyén hangzik... de hallottam, hogy démonokról beszéltetek, és...
   - Nem hallottál semmit! - förmed rám az egyenruhás srác. - Tűnj el, de gyorsan, mert...
   - Várj egy percet - vág a szavába a punk, és világoskék szemével rám sandít. Fejével int, hogy folytassam.
   - Hát... mint mondtam... hallottam beszélgetni titeket, és... szóval... ti ketten... egész véletlenül... szóval ti tanítványok vagytok?
   A két fiú néma döbbenettel mered rám. Aztán az egyenruhás körülnéz, fölkap egy fémdarabot, és kitámasztja vele az ajtót. Aztán hosszú léptekkel elindul felém. A punk egy-két lépéssel lemaradva követi.
   - Ki vagy te? - mordul rám az idősebbik.
   - A nevem Kernel Fleck. Beranabusszal voltam. Vissza szeretnék menni hozzá, és... Tudjátok, kire gondolok? Ti...?
   A két fiú összenéz. Már kezdem azt hinni, hogy tévedtem, valamit félrehallottam, vagy hogy a Démonok csak egy másik banda neve. De ekkor az egyenruhás srác vállat von, a punk pedig a kezét nyújtja.
   - Igen - mondja, és megrázza a kezem. - Tanítványok vagyunk. Ő Shark, a Cápa. Az én nevem Dervish. Dervish Grady. Meg ne próbálj elsütni valami poént a keringő dervisekről! - teszi hozzá figyelmeztetőleg. És mosolyog. "

"Semmi támpont. Alighanem kénytelen leszek kimondaniróla, hogy ő a tolvaj, és reménykedni...
   Nem! Várjunk csak! A szeme.
   Mereven nézem a lángocskákat. Van valami a villódzásukban... a színükben... de mi? Emlékeztetnek valamire. Valakire. Láttam már ehhez hasonlót szemet. Nem pontosan ugyanilyet, de hasonlót. És csak egyszer. De hol?
   - Rajta, Cornelius - biztat Vész herceg. - Mond ki gyorsan, mielőtt...
   - Várj! - mordulok rá, és szorosabban megmarkolom a sátánkölyköt. - Rémlik valami! A szeme! Már láttam...
   A poronty felüvölt - valószínűleg túl erősen szorítottam meg, s ezzel fájdalmat okoztam neki. Vicsorogva odakap a bal karomhoz, és belemélyeszti szürke fogait. Üvöltve próbálom elrántani a karomat, de erősen tartja. Jobb kezemmel odanyúlok, hogy szétfeszítsem az állkapcsát...
   ...de ekkor mintha villám csapna belém, megdermedek.
   A harapás... a szeme... emlékszem... a furcsa haja... az üveggolyók... a nagy feje... narancssárga... emlékszem... játszik az üveggolyókkal, fölemeli a fény felé... narancssárga fény.. megérkezünk ide, és itt találom a sátánkölyköt, amikor épp az öcsémet keresem... apa elrejti Artot a pléd alá... emlékszem!
   És e pillanatban, jóllehet az elképedéstől teljesen elgyengülök, a felismerés előtt értetlenül állok, és mégis, igazam biztos tudatában motyogom a csúf poronty rothadó húsú feje fölött:
   - Tudom, ki a démontolvaj! Én vagyok az! "